Blog

Iránytévesztés és kiutak – a szlovákiai magyar civil társadalom dilemmái

Egy közösség szempontjából nagyon szerencsés, ha meg tudja határozni a hosszú távú céljait és az aktuális problémáit. Ha egy külső szemlélő alaposan megvizsgálta volna a szlovákiai magyar politikai és közéleti színtéren végbemenő változásokat az elmúlt időszakban, aligha talál tudatos, hosszú távú stratégiára utaló jeleket, és ez jelentős visszalépésnek számít még az öt évvel korábbi állapotokhoz képest is.

A korábbiakhoz képest sokkal nehezebb olyan célokat megfogalmazni, amit a társadalom túlnyomó része a magáénak vallhat, ahogy a megvalósítás is problémásabb. Az egységes kisebbségi érdekképviselet egyértelműen veszített a lendületéből, ennek pedig több belső és külső oka van.

A legfontosabb tényezők között ott van az érezhető hangsúlyeltolódás. A kisebbségi jogok területe több lépésben szorult háttérbe. Előbb a gazdasági jellegű, régiós problémák jelentek meg nagy erővel a közbeszédben, 2015-től a migráció érzékelése, majd pedig a szlovákiai politikai kormányszereppel kapcsolatos gyakorlati dilemmák határozták meg, ki mit gondol érdekképviseletről, célokról, elérhető vívmányokról. Az identitással kapcsolatos vagy nyelvhasználati témák helyett más ügyek kerültek a társadalom figyelmének fókuszába. Nem azért, mert a korábbi problémák megoldódtak volna – sok téren egyáltalán nincs, vagy kicsi az előrelépés. Egyszerűen a fontossági sorrend cserélődött fel.

Az értékek átrendeződése mellett még egy alapvető változásról érdemes szót ejteni: az erkölcsi korlátok és a világosan meghatározható alapelvek megszűnéséről több kulcsfontosságú kérdésben. Akár egy évtizede világosan látszott, hogy a szlovákiai magyar társadalom megmaradása és gyarapodása szempontjából kik a barátok és az ellenfelek, a szövetségesek és azok, akikkel nem szabad közösködni. Jelenleg azonban nem látszanak a kisebbségi érdekérvényesítés keretei. A klasszikus felosztásban Robert Fico, a Smer, az SNS, a szélsőségesek jelentették az egyik oldalt, míg a jobboldal, a „Nyugat”, az Európai Unió és az emberarcú szlovák értelmiség a másikat. Ehhez képest a Smer és az SNS közösen kormányoz a Híddal, névleg a szélsőségesek ellenében, a gyakorlatban akár még alkalmi alkut is kötve Kotlebáékkal. Andrej Danko a Fidesz bel- és külpolitikai stratégiájának leglelkesebb támogatójává vált, a szlovák és a magyar kormány szövetségre lépett egymással a migrációs politika terén és a „Nyugat” ellenében, miközben az MKP ellenzéki pártként a Fidesz szövetségese és a korrupt szlovák kormány ellenpólusaként definiálja magát. Külső behatásra még a civil szervezetek és a civil aktivitás fogalma is teljesen más összefüggéseiben értelmezendő, a pozitív felhang helyett néha még magyarázkodásra is kényszerít. Ez a fajta furcsa kuszaság első körben értékvesztésben és cinizmusban, hosszú távon pedig politikai apátiában nyilvánul meg.

A passzivitás további jellemzője, hogy megnehezíti a közös platformok létrehozását bármely kulcsfontosságú kérdésben. A felvidéki magyarság számára komoly veszélyt jelent, ha állandósul a társadalmi megosztottság, az MKP–Híd (vagy a jelenleg csak lappangó Magyarország–Szlovákia) ellentét pedig párhuzamos társadalmak kiépüléséhez vezet. Intő jelei vannak a fokozódó táborosodásnak: egy tetszőleges civil szervezet, csoportosulás vagy éppenséggel a pártok jó eséllyel kizárólagosan a magyarországi vagy a szlovákiai erőforrásokra, kapcsolatokra, lehetőségekre összpontosítanak. Végeredményben nem zavarják egymás köreit, egyfajta következményként pedig nem is próbálkoznak meg azzal, hogy beleszóljanak a döntéshozatalba a másik térfélen. Belenyugodtak, hogy nincs rá hatásuk. A polarizáció abban csúcsosodik ki, hogy a társadalmi problémákra egyoldalú, át nem gondolt válaszokat kapunk, jellemzően az történik, amit egy szűkebb, jellemzően politikai csoport kitalál, kinyilatkoztat, majd saját hatáskörein belül minimális párbeszéddel valósít meg. Így születnek, majd tűnnek el kulturális reformkoncepciók, „oldódik meg” a vasúti kétnyelvűség vagy történnek befektetés-ösztönző intézkedések. Rendszerszintű, hosszú távon végzett tevékenységre csak nagyon kevés példát találni, a hivatali kétnyelvűség terén talán lehetséges lenne egy hasonló áttörés – hosszú évek alatt.

Van bármilyen esély arra, hogy ez a nem túl szívderítő állapot változzon? A borongós felvezetés ellenére úgy gondolom, igen. Elsősorban szervezés és egyeztetés kérdése, hogy sikerül-e megfogalmazni a problémákat és elkerülni a végérvényesen két táborra osztódás veszélyét, valamint felrázni a közösséget az apátiából. Különösen annak fényében fontos ez, hogy a megoldatlan, fontos témákból meglehetősen sok hever parlagon és ezek az ügyek továbbra is közösek. Teljesen kikerült a cselekvő felvidéki magyar párbeszéd témái közül az oktatásügy, valamint ehhez kapcsolódóan az identitást és a demográfiai mutatókat érintő alapvető, jövőnket meghatározó kérdések. Csak sajtóközleményekben hallani a kulturális támogatásokhoz kapcsolódó gyakorlati problémákról. Alig keltett bármiféle reakciót, hogy alapvető váltás előtt áll a civil szféra a törvényi környezet és a szabályozások megváltoztatása miatt. Nincs semmiféle társadalmi párbeszéd arról, hogy miféle együttműködést vagy eredményeket (nem) várunk el a politikai képviselettől.

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala november 17-i éves konferenciájának az a célja, hogy összefoglalja az aktuális problémákat, valamint egyfajta sorvezetőként felvázoljon egy cselekvési tervet. Emellett a konferencia ürügyén és a későbbiekben módszeresen meg kell újítani és megerősíteni a kapcsolatokat azokkal a civil szervezetekkel, melyek társadalmi felelősséget éreznek és részt szeretnének vállalni a közös érdekképviseletben. Amennyiben ezen a téren nem történik előrelépés és más szerveződés sem vállalja fel a feladatot, végképp elveszíthetjük a lehetőséget a körülöttünk zajló és minket érintő történések bárminemű befolyásolására.

Tokár Géza

Az írás szombaton az Új Szó Szalon c. rovatában is megjelent.